Nem szívesen sertepertélnék a boldogság kérdése körül. Ezt meghagyom inkább annak, aki ezt meg is éli. Egyszer majd ott állok én is tavaszi vadvirág illatban, nem ezzel a posvány depresszióba ojtott csalódásba fulladva, és egyszer majd megbocsátok.
Akkor nem lesz mindegy, nem pattanok minden pillanatban, "jófej" leszek, és könnyed, mint egy igazi nő. Bármerre nézek csak sajnálnak. A csajt, akit bántalmaz a férje, aki a múltkor kirohant a lépcsőházba, és zokogott a folyosón a liftnél. Azt hiszem hallottam, ahogy kettővel feljebb az az idióta szomszéd dörömbölt az ajtón. Fel-le szaladgált az emeletek között, mint, aki nem tudja eldönteni, hogy hova akar menni. Zavartan rohangált, majd becsaptam a lift ajtót, és ő kettővel lejjebb, mintha mi sem történt volna, beszállt a liftbe. Gondolom a kissé kopasz fejét végigsimította, a tükörben nyugtázta, hogy még így ötven felé is milyen jóképű.
A hátam mögött kattant a zár, csapódik az ajtó, és erős léptekkel valaki megállt mellettem. A simára kopott padlókövön úgy csúszott végig a cipőm talpa, mint ahogy egy gyermek csúszkál kora télen az első befagyott pocsolyán. Nem akartam bemenni.
Nem kiabáltam, egy szót sem szóltam, csak némán tűrtem, ahogy ordít velem, betuszkol az ajtón, és újra és újra elmondja, hogy egy igazi ribanc vagyok, és semmirekellő, mert már megint nem talál semmit, hol van a vacsora, milyen értékrend nélküli házmester családban nőttem én fel, hogy nem vagyok képes kikeményített blúzban és combfixben, élére vasalt terítőn találva, várni őt vacsorával? Különben is tegnap sem aludtam vele. Ezt, hogy képzelem, egy igazi rohadék vagyok. Mert neki ez jár, hiszen eltart.
Most még tűrtem, néma csend van a lakásban, nem szóltam semmit, miközben arra gondoltam szüntelen, hogy egyszer majd velem is csoda történik, és érdemes inkább ezt a civilizált illúziót választani. Kivárom míg végre el tudom hagyni, kivárom, és nem fogok soha többé gondolni rá. Már megint "véget nem érő reggelben próbálok következtetni a körülvevő dolgokból kilétemre."
És akkor, amikor épp felszínre próbál törni a nagy nehezen saját önérzetem által elfogadott tragikus helyzet, miközben még mindig abban hiszek, hogy csoda történhet, na nem egészen azért, mert észreveszem, hogy érdemes ezt a civil illúziót választani, hanem mert egyszer majd én is megbocsátok. De addig is túl fogom élni, újra én leszek a cserfes, nagy szájú csaj, aki mindig is voltam. Újra én leszek az, aki nem tűrte a hazugságot, és semmilyen mocskos, megalázó megjegyzést. Újra én leszek a szerelmes, a magabiztos, de akkor már az egyedülálló, harmincas anya.
fotó: pinterest